Az Einspach & Czapolai Fine Art örömmel mutatja be Pap Gábor (1991) Egy halálraítélt műterme című második egyéni kiállítását a galériában. A művész konzekvensen építkező, mélyen szubjektív univerzuma sok szálon kötődik a magyar vidék környezetéhez, amelyből nemcsak személyes tapasztalatai és kollektív történetei, de a munkáiba beépülő (talált) tárgyak, mezőgazdasági és ipari melléktermékek és a természet szolgáltatta anyagok, illetve jelenségek is származnak.
Pap Gábor alkotói látásmódja egyfajta tapasztalati világszemléleten alapszik. Művészete kendőzetlen őszinteséggel reflektál az empirikusan felfogott és érzékein „átszűrt” szubjektív és objektív tapasztalatok, jelenségek, hírek, aktuálpolitikai események, vizuális és művészeti tendenciák aktualitásaira, amelyek a szenzuális „feldolgozást” követően előbb vizuális töredékekként materializálódnak. Majd az átlényegített, kaleidoszkópszerűen kavargó, kezdet és vég nélküli fragmentumok a Papra olyannyira jellemző kollázs-montázs, additív komponálás elvével rendezőnek egymás mellé, hogy műfaji és technikai határokat átívelve festett képek és térhelyzet-teremtések történeteivé alakuljanak.
Az átdolgozott és gyakran egy-egy képtábla kompozícióján belül egymáshoz illesztett, patchworkszerű szövedékek a világ (néző) számára is átélhetővé teszik a művész élményeinek, emlékeinek, konfliktusainak, bíráló célzatú gondolatainak képekké és anyaggá formálódott nyomait, amelyek sokkal inkább az antiesztétizáló elvek, mintsem a tetszeni vágyó esztétizálás mentén formálódnak.
A művész legújabb munkáit és a jelen kiállításon bemutatott environment darabjait a személyes történetek mellett a Magyarországon a rendszerváltás idején elhíresült bűnöző, Magda Marinkó titokzatos képzőművészeti tevékenysége ihlette. Az életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt férfi a magánzárkában töltött hosszú évek alatt festeni kezdett. Marinkó történetével kapcsolatban Pap Gábort olyan kérdések foglalkoztatták, mint hogy mi az a legbensőbb késztetés, ami miatt ebben a helyzetben ecsetet ragad egy olyan ember, aki bizonyosan a cella falai közt tölti le fennmaradó éveit.
Itt lépnek igazán életbe a Pap Gábor festői, művészetelméleti, esztétikai gondolkodását is mozgató kulcsfontosságú kérdések: mit, miért és kinek fest? A művész a törvénnyel és a büntetéssel ártatlanul való szembesülésének a múltját beárnyékoló élményei teszik igazán hitelessé a most bemutatott anyagot. A bűn, a bűntudat és a feloldozás, az elvonulásban töltött évek, a szabaddá válás reményében a művészetbe való menekülés azok a témák, amelyekről a „halálraítélt műterme” szól, de egyidejűleg arról is, hogy vallástól, egzisztenciális elhelyezkedéstől, hivatásunktól függetlenül meghalunk, halálraítéltek vagyunk mind.
A „magánzárka falai között festett képek” sok szálon rokoníthatók a Jean Dubuffet (1901–1985) francia informel festő-teoretikus által megalkotott art brut (nyers művészet) fogalmával. Az art brut az 1940-es évektől olyan értékes marginális művészeti megnyilvánulások közös elnevezése, amelyeket mentálisan sérült emberek, vizionáriusok, rabok vagy más peremterületeken elszigetelten élő, művészileg képzetlen személyek hoztak létre.
Pap Gábor víziója azonban magát az inspiráció alapját adó, elképzelt börtöncella terét is helyspecifikus installációként elevenítette meg a kiállítótérben, ahova belépve ihlet és előkép, vízió, képzelet és valóság teljesen szokatlan egyvelegében találja magát a látogató. A „valós tárgyakból” megkomponált fiktív térben az asszociációk csakúgy szabadon áramolhatnak, mint a fantázia világában. A benyomások rejtelmességét pedig tovább fokozhatják a cellában felbukkanó (személyes) tárgyak és az azokkal kapcsolatos vélt vagy valós történetek.
Ilyen például a sarokban álló viseltes ágyé (Ecce Homo), amely a művész nagyapjának „bűntetőágya” volt, ahová részegsége idején a felesége száműzte őt. Vagy az ágyon heverő, több generációs örökölt tollpárnáé, amelynek évtizedek óta gyűlő nyálfoltjaira a művész „az eredendő/ átörökített bűn, az örökölt magyarság, a nemzeti keserűség és az örökölt alkoholizmus” lenyomataiként tekint. Vagy akár a tér közepén álló kinetikus szobor (Felhőbari) díszletszerű felhőjéé, amely arra a gyermekkori történetre emlékezteti, amikor a tévézés közben felbukkanó szexjelenetekkor a Felhőbari című mesekönyvvel kellett eltakarnia a szemét.
Ugyanígy a vulva alakú, szöges vasfogas vagy a nagyszülők által használt mosdóállvány, házi szappannal és törölközővel. A mosdóállvány táljában, az öcsödi esővízbe reszelt szappantól pangó vízben pedig egy rajzverseny előtt a művészről készült gyermekkori laminált fotó lebeg. De a hely szelleme nemcsak a tárgyakban megnyilvánuló emlékekként válik a kiállítás szerves részévé: az öcsödi flóra és fauna zöldellő növények formájában is megérkezik a galéria konyhájába, ahol a megnyitó előtti órákban leves készül a művész kertjében termő csalánból.
Zsikla Mónika