Jávor István két, időben elkülönülő fotósorozata válik egyidejű kiállítássá a FUGA utca szintjén és a lent található Zalotay Elemér teremben.
Schiffer Pál Cséplő Gyuri című dokumentumfilmjének standfotósaként Jávor a Zala megyei Németfaluban 1975-ben készített felvételeket, és ezek közül néhány “Csipkerózsika álmából” felébredve, 51 évvel később a Magyar Nemzeti Filmarchívum Fotótárából váratlanul került elő, így újra láthatóvá válik.
Jávor a film 1978-as bemutatója alkalmából egy kis kiállítást rendezett a Puskin moziban, ahol két darab, egyszer egy méteres, duplafalú, belülről megvilágított plexikockában 10 általa legjobbnak tartott óriásdiát helyezett el a mozi előterének mennyezetére függesztve. Akkor, néhány nap után, ahogy a moziban a műsor változott, a kockákat leszedték, a bennük levő képek pedig elvesztek a szem elől. A véletlennek köszönhetően most újra nézhetőek – máskor, máshol, máshogyan.
Jávor István privát életének meghatározó eseménye tekinthető másik fotósorozata előzményének. A hatás, amit ez az esemény gyakorolt rá, alapvetően változtatta meg személyiségét, világlátását. És alapvetően ennek köszönhető az is, hogy 1980 augusztusában Bakcsi Ildi jogász-szociológussal, S. Nagy Kati művészettörténésszel, Szuhay Péter néprajzkutatóval együtt elindult Erdélybe, hogy megmutassa az itthoniaknak az ottani mindennapokat.
Bár hírhozóként indult el a számára ismeretlen megörökítésére, de az átéltek nyomán a történetek humanista képekkel-mesélőjévé vált. Több, mint öt éven keresztül számos másik út követte ezt az elsőt, amelyeken állandó kísérője Kőrösi Jóska – költő, színházi rendező, megélhetését jelentő munkáját tekintve pedig táviratkézbesitő – volt. Ő mindenkit ismert.
Jávor ezeken az utakon született fotográfiái nem adnak lehetőséget nézőinek a kívülmaradásra, a csak éppen megtekintő képnézésre. A neki kínált utolsó falat étel okozta mély érzések, a feléje és útitársai felé áradó vendégszeretet úgy hatja át képeit hogy az évtizedekkel későbbi néző felé is árad az őt valódi bizalommal befogadó közeg őszinte nyitottsága.
És tehet-e fotográfus annál többet, hogy szinte eltűnik, és jelenléte nem áll a képen látható látvány, emberek, történetek és a kép nézője közé? Hogy utóbbi tekintetét átvezeti téren és időn, így bontva meg azok szerkezetét, s az ott és akkor-t nyitja folyamatos jelenné? Szinte észrevétlen jelenléttel őrzi meg a tekinteteket, helyzeteket, életeket és engedi, hogy szelíden beleszövődhessen képeibe a mindenekben létező végzetszerűség súlya, a valóság abszurditását pedig az élet természetes velejárójává szelídítve mutatja meg.