Lost and Found

A kiállítás címe vonzóan többértelmű. Bizonyára sokan vannak, akiknek John Milton híres műve, az Elveszett Paradicsom (Paradise Lost), és persze a Visszanyert Paradicsom (Paradise Regained) jut az eszébe. Mások arra a ma is eleven fájdalomra asszociálnak, amit a hajdanvolt „boldog békeidők” elvesztése jelent, s talán akadnak olyanok is, akikben azt az elkeseredést idézi meg, amit a szocializmus akolmelegéből való kiűzetés okozott. E szerint a mai magyar kapitalizmus kijelölte a fényes európai jövőbe vezető utat – ez volna a visszatérés a Paradicsomba?

Ugyanakkor a cím a kiállítás-látogatás metaforájaként is értelmezhető: a látogató ideális esetben úgy érkezik meg a debreceni MODEM-be, mint a talált tárgyak osztályára (Angliában ezt a „Lost & Found” tábla jelzi). A talált tárgyaknak ezen a kortárs művészeti osztályán az elveszett esernyőjét senki nem fogja visszakapni, de rátalálhat egy „nagyítóra”. Ezen a nagyítón keresztül olyan új képeket szerezhetünk Magyarországról, amelyet itt élve eddig furcsa mód nem vettünk észre.

Kettős a távlat, amit ez a kiállítás kínál: a baden-badeni Kunsthalle tizennyolc olyan fiatal magyar művészt hívott meg a Németországi Magyar Kulturális Évad 2006/2007 rendezvénysorozat eseményére, akiknek a munkái révén a németországi befogadók újraalkothatták magukban Magyarország megszokott, politikai és idegenforgalmi sztereotípiák által terhelt képét. Olyan alkotókat hívtak meg a Lost and Found kiállításra, akik a mai Magyarország jelenével és persze saját, nemzeti kötöttségtől független személyes jelenükkel foglalkoznak, de képesek ezt a jelent bizonyos távolágból és távolságtartással, éleslátással és humorral figyelni-vizsgálni. Akik Baden-Badenben megnézték ennek a tizennyolc művésznek a munkáit, azok ma Németországból tizennyolcuk nagyítóján keresztül látnak minket, mai magyarokat. De érdekes olyan szemmel is nézni ezt a tárlatot, hogy mi milyennek látjuk kortárs képzőművészeink nagyítóján keresztül – saját magunkat.

A kiállításon látható alkotások a közelmúltban készültek, egy részük pedig kifejezetten erre a tárlatra született. A festmények, installációk, fotó- és videomunkák mind azt bizonyítják, hogy a művészek olyan dolgokra és szituációkra is figyelnek s reflektálnak, amelyeket a hétköznapokban mi talán észre sem veszünk. Annyira megszoktuk őket, hogy kisiklanak a tudatunkból. A művészek rámutatnak az átalakulásokra is, amelyek olyan gyorsasággal történnek, hogy reflexióra alig van idő. Ők azonban termékeny módon kapcsolják össze a saját viszonyokról való intim tudásuk belső perspektíváját a külső nézőponttal.

Baglyas Erika, Beöthy Balázs, Chilf Mária, Eperjesi Ágnes, Erhardt Miklós, Esterházy Marcell, Gerhes Gábor, Keserue Zsolt, Köves Éva, Lakner Antal, Lovas Ilona, Magyarósi Éva, Orbán György, Szacsva y Pál, Sugár János, Sziládi Mónika, Szűcs Attila, Vásárhelyi Zsolt gondolkodásukkal, látásmódjukkal a hazai közönséget is reflexióra késztetik. Tükröt tartanak saját és nemzeti identitásunk, szociális érzékenységünk, nosztalgiáink elé. Együttgondolkozásra sarkallnak és provokálnak bennünket. Lássuk, mi „lost”, és mi az, ami „found”!