Az utóbbi néhány évben a kortárs képzőművészetrol szóló diskurzusokban megfigyelhető az a tendencia, amely a globalizáció alapvetően kolonizáló tekintetét száműzve próbál a lokalitás felé fordulni.
Ez a típusú beszédmód felértékeli a lokalitás legkülönfélébb kontextusait, azért hogy valódi interkulturális párbeszédeket hozzon létre úgy, hogy megpróbálja érthetővé tenni – a néha mégoly távolinak tűnő – lokális társadalmi problémákat is, amelyek a globális pillantások számára mindig is érdektelen rétegeket képeztek.
Fontos terminológiai kérdés azonban az, hogy a provincializmust, és a provincializmus fogalmát elkülönítsük a továbbiakban a lokalitástól – hiszen a provincialitás voltaképpeni mozgatórugója a status quo-féltés, amit a legtöbb esetben elavult és fenntarthatatlan, önmagukat konzerválni próbáló struktúrák diktálnak.
A lokalitás működésmódjának progresszivitása ezzel szemben tisztában van saját művészeti, történeti, kulturális, társadalmiés politikai beágyazottságával. És amíg a lokalitás képes szembenézni a történelemmel, a provincialitás igyekszik elfelejteni azt, ráadásul a történeti időből való kilépésével és a külvilágtól való elzárkózásával próbál védekezni ellene.
A lokalitás diskurzusának megteremtésével válhatnak igazán érdekessé az olyan, eddig az intézménystruktúra kanonizációs folyamatai által is elhanyagolt jelenségek, mint például a határon túli, vagy külhoni kortárs magyar képzőművészet. Hiszen mindig is a „határon túliság” potenciálja volt az a kommunikációs-csatorna használat, amely optimális esetben egybe tudja olvasztani a többség diskurzusait a kisebbségivel.
Ezen egyszerű, ám dialogizáló értéktöbblet által (ami ráadásul nem is feltétlenül sajátja az anyaország képzőművészetének) egyre összetettebbé és progresszívebbé válhat a magyar képzőművészet. A monologizáló problémafelvetésekkel bírkózó képzőművészet, mint amilyen többek között a magyar is, egy olyan ország mindennapi tapasztalataiból táplálkozik, amely számára például ismeretlen a nyugati országokra jellemző tömeges megélhetési bevándorlás.
Etnikai feszültségek ennek ellenére sajnos vannak Magyarországon is. Az az egyesek által magasztalt, mások által kárhoztatott kulturális sokszínűség, ami a régiónkon kívül másutt sokkal kézzelfoghatóbban tapasztalható, a sajátos kulturális problémahálójával együtt nem különösebben releváns és élmény.
A nehezen exportálható és lefordítaható posztkolonialista beszédmód miatt a legtöbb esetben még a határon túli magyar művészet is a reprezentáció vakfoltjába esik, holott ezekből a kiállításokból is kitűnhet az, hogy igenis relevánsan működő magyar képzőművészek találhatók az ország határain kívül is.
A kiállított munkák így nyilvánvalóan nem fognak egyezni azzal a gyakran hivatkozott sztereotípiával, amely elmaradott médiahasználatú és tematikájú művek importjára számít Magyarország határain túlról. A kurátorok, bár teljes enciklopédikus lenyomat létrehozására nem is vállalkozhattak volna ezen kiállítás által sem, a meghívott művészekkel mégis sok aktualitást artikulálnak.
Fontos például, hogy a kiállított művek a környezetünk és saját politikánk által is használt szimbolikus térfoglalásokra reflektálnak, mint Bartha József Barátságos mérkőzés című munkája, amely erdélyi magyar és román köztéri szobrokat kever össze, így világítva rá arra, hogy ebben a mezőben a kulturális jelentés gyakran csak másodrendű a politikaihoz képest.
Estefán Arnold is egy sajátos remix lehetőségét kutatja videómunkájában, amiben a székely himnuszt először lefordította románra, majd vissza magyarra. László István is a ’80-as ’90- es évek vizuális kultúráját szűri át magán és művein, amely képekből gyakran felsejlik a már mediatizált romániai forradalom. Bob József saját installációt ugyanezen keretben egyenesen mediatizált performaszoknak tekinti.
Kispál Attila és Kispál Ágnes-Evelin – akik már több, a jelen kontextusban is értelmezhető térkép-tapétát is készítettek saját magukkal határos, önmagukba zárodó országokról – is a közterek élményének átpolitizálhatóságára hivatkoznak térképészeti affinitással is bíró archívumszeru munkájukkal.
Ricz Géza graffiti kollázsainak működési váza is a street-art partvonalon kívüliségével operál. Politikai ping-pong játszmákat sejtet Farkas Roland és Boráros Henrich közös installációja is, akik már sokadik alkalommal dolgoznak együtt.
A némi túlzással talán örök és némileg undeground progresszivitásra „kárhoztatott” konceptualitással dolgozik, a kiváló humorú sorozatokat építő Rónai Péter és Bartusz György is. Farkas Róbert gumi-szobrai, pedig némi túlzással akár a kisebbségi lét elasztikusságát és flexibilitását is vizslathatják.
A Kanadában élő Kántor István mediatizált, véres testművészete, és a Biennálé szatelit- kiállításán a Videospace-ben kiállító Ivan Ladislav Galeta, pedig az intermédia és a konceptualitás világnyelvét beszélik. Tarkó János a Fészek Klubban és Mészáros Krisztina a Magyar Műhely Galériában megrendezett festészeti kiállításának, az utóbbi címét felhasználva, pedig már egyenesen egy világ sem elég.
Fenyvesi Áron