öt

Jó napot kívánok! Gerber Pál vagyok, a kiállítás kurátora.

Az ÖTéves Viltin Galéria felkérésére a galériához tartozó művészek anyagából készítettem válogatást, amely szándékom szerint az általam kiagyalt koncepció helyett a résztvevő művészek szemléletét, karakterét, alkotói gyakorlatát, művészet-felfogását, eredményeit kívánja bemutatni, és ezen keresztül az aktuális művészet gyakorlatába valamelyest bepillantást adni.

Már amennyire ezt egy csoportos kiállítás keretei engedik. Mert hogyan képviselhet valakit emblematikusan egyetlen műve, amikor tevékenységét eleve a heterogenitás jellemzi?

Felkérő levelemben kértem a kiállítókat, tegyenek javaslatot munkákra, amik közül majd én választhatok. Ahogy ott írtam, ez a művész javaslatot tesz, a kurátor választ esete.

Ezt az elvet nem lehetett maradéktalanul követnem. A résztvevőktől eltérően – akik csak saját munkáikban gondolkodhattak – nekem egy műegyüttes egészében, egy kiállítás összefüggéseiben és összképében kellett gondolkodnom. Ezen a ponton a rendezési szempontok követelményeit még csak nem is kívánom megemlíteni.

Amennyiben Szabó Attila festményeit vagy iski Kocsis Tibor rajzait a tradícióhoz köthetően könyveljük el, formálisak vagyunk és felületesek; kortárs szemlélet ez, éppen úgy, mint Tranker Kata összetett munkái, amelyben a műfaji meghatározás csődöt mondani látszik. Magam inkább az összetartozás tényéről vagyok meggyőződve.

A kiállításon különböző szerzőktől szereplő mintázott, festett vagy felhasznált tárgyak önmagukban is példázzák a tárgyaknak azt a jelentőségteljes szerepét, amit az elmúlt évtizedekben a képzőművészetben szereztek; mint az összehajtogatott törülközők, vagy a szétdobált ruhadarabok, vagy a kiemelt kártyalap, amelyek kommentár nélküli megjelenésükkel is szinte állásfoglalásnak tűnnek.

Bármilyen ismerős látvánnyal, tárggyal, helyzettel találkozunk ezen a kiállításon, ugyanakkor mégis rendre az a benyomásunk, a leghétköznapibb mint a legkülönösebb élménye előtt állunk.

Egyszerű kijelentések ezek a munkák, minden nyakatekertség nélkül. Mintha mindenki visszafogná magát, hogy elkerülje a bőbeszédűség célt tévesztő felszínességét. Mint amikor minden mozzanatnak súlya, jelentősége van, mégis szellemesen, invencióval, elevenen és görcsös nekifeszülés nélkül.

Különös élmény volt a válogatás. Az eredmény pedig furcsa módon, minden felületi neutralitása ellenére engem abban erősített meg, miszerint soha „nem süllyedhetünk majd olyan mélyre, hogy még a kárhozat végső gyűrűjéből is ki ne ragyognának tiszta szemek.”