beton / concrete, 2009
A globális gazdasági válság egyik következményeként naponta újabb üzemek bezárásáról, leépítésekről, elbocsátásokról hallunk: a máskülönben jóval lassabban zajló folyamat, amelynek keretében például a cégek a mind olcsóbb munkaerőt és nyersanyagokat kínáló országokba települnek át, itthon is drasztikusan, a motivációkat még félreérthetetlenebb módon láttatva gyorsult fel.
A munka elvesztésével nem csak a viszonylagos anyagi, de a társadalmi- és az önértékelés adta személyes biztonság is odavész. Kíméletlen, de belátható módon a munkás ekkor válik egy pillanatra újra láthatóvá, szélesebb politikai és társadalmi diskurzusok részévé. Amíg a dolgok haladnak a maguk elfogadott, azaz normális medrében, addig ő jórészt gazdasági tényező, termelőerő és fogyasztó, személye aligha tart számot érdeklődésre. Léte alapfeltétel, evidencia, alakja épp ezért láthatatlan.
A nem pusztán illusztratív művészet, amennyiben érzékenységet mutat aziránt a társadalmi konstrukció iránt, amelynek maga is része, időről időre megküzd a munkás ábrázolásának kihívásaival. Ennyiben komolyan elgondolkodik azon a kérdésen, hogy miként lehet a munkája felett kontrollt nem gyakorló embert munkásként, tehát nem pusztán a munkafolyamat részeként, vagy nem kizárólag a munkáról leválasztott individuumként bemutatni. A feladat jó esetben a művész saját szerepének meghatározását is elkerülhetetlenné teszi.
A művész érezhet egyfajta empatikus sorsközösséget a munkással, tekinthet rá úgy, mint a társadalmi változás bázisára – a motivációk sem hagyják feledni a pozíciók és tétek különbözőségét. Legyen bár őszinte és átélt, a munkás iránti figyelem és szolidaritás nem csak annak felismeréséről szól, hogy ugyanazt a valós társadalmi teret osztják meg (így ezzel a valósággal foglalkozni nem misszió, de szükségszerűség), hanem arról is, hogy ezzel a művész saját művészetének definícióját tárgyalja újra.