Ott tartunk, hogy a semmittevést is tanulni kell. Legalábbis azt, hogy megengedjük magunknak, hogy a dologtalanságot ne érezzük időpocsékolásnak, és ne szorongjunk, ha épp nem foglalkozhatunk a munkánkkal, nem tanulhatunk, nem tájékozódhatunk a világ dolgai felől ötpercenként. Az információs túltelítettség korszakában, ahol a közösségi média és az okostelefonjaink a figyelmünkkel kereskednek, öt perc az új negyvenöt perc, az új mértékegység, ameddig még talán mindenki tud egy dologra koncentrálni. Legalább nem tizenöt másodperc, ahogy a social media platformokon jósolták nemrég – mostanra ott is igény mutatkozik a kifejtősebb öt-tízperces tartalmak iránt.
Standovár Júlia Everyday dilemmas [Mindennapi dilemmák] című munkája a mindennapi kudarcokról, a döntéshozatal lélektanáról, a szorongás különböző formáiról szól. A sorozat kezdődarabja mindezzel összefüggésben szintén a már emlegetett öt perccel foglalkozik. A 5 minute rule [Ötperces szabály] cím egy terápiás beszélgetés során felmerülő, a mindennapokban alkalmazható egyszerű módszerre utal, amelynek lényege, hogy ha nehezen indul a reggel, vagy azt érezzük, hogy még az ágyból felkelni sincs motivációk, akkor tegyünk egy kísérletet, válasszunk ki egy feladatot, tennivalót a napi listánkból, és tűzzük ki azt a célt csupán, hogy öt percig csináljuk.
Ha azután sem megy, akkor inkább feküdjünk vissza az ágyba (amennyiben megtehetjük), ha pedig beindulunk, akkor meg már rég túl leszünk az öt percen, mire észre vesszük, hogy szinte kész is vagyunk vele. Jó ez az öt perc, jó tudatosítani, hogy az idő ekkora kis szelete is értelmet tud adni egy egész napnak. Az időkorlátokról, a heti bontású naptároldalakról, a karóránkról általában az jut eszünkbe, hogy akadályoznak, beszabályoznak minket, arra már ritkábban gondolunk, hogy mint minden korlátba, ezekbe is bele lehet kapaszkodni.
Az Everyday dilemmas képei a COVID alatti karantén időszakban felerősödött jelentésű rutinok ismétlődő mintáiból, a bezártság érzéséből építkeznek. A koronavírus-járvány kapcsány közvetlen életveszélyről már kevés szó esik, a pszichológiai hatásairól pedig szinte semmi, miközben nagyon is érezzük, hogy a karantén óta valami megváltozott. Az izoláltság, a tétlenség, az unalom rendkívül rossz hatással volt a magányosokra, sokan depressziós epizódot éltek át miatta, az eleve szorongásra hajlamosak állapota pedig tovább súlyosbodott. Volt, aki a karantént csak alkohol, antidepresszáns vagy egyéb tudatmódosítók alkalmazásával bírta ki.
A közösségi média hírfolyama révén nem is kellett közvetlenül érintettnek lenni, a halálfélelmet és egyéb szorongásváltozatokat anélkül is átálhettük, és ezeknek a tapasztalatoknak a jó része azóta is velünk maradt. Ilyen állapotban pedig a legkisebb döntések is életreszólónak tűnnek, és a legjelentéktelenebb dolgokra, történésekre is rávetül az aktuális lelkiállapotunk: a forró fürdő vs. zuhanyzás dilemmában öt percnyi heveny boldogságunk vagy a bolygónk jövője a tét, egy konyhában penészedő barack a saját végességünket juttatja eszünkbe, bizonyos napokon a kiömlött víz láttán sírni kezdünk, de a rossz kedvünk váratlanul el is múlhat, amint az utcára kilépve ránk mosolyog valaki vagy valami.
Mucsi Emese