A múzeum egy hely, ahol a tárgyak, a képek, a szövegek és a gondolatok „benne állnak” a térben, és ebben a látszólagos mozdulatlanságban mutatják meg magukat. A befogadás türelmet, nyitottságot és kíváncsiságot igényel. Időt és lassulást. Mert a múzeum: lassú műfaj.
A 18-19. században, a modern múzeumok alapításának idején más volt a tempó és a ritmus, másként telt az idő, mást jelentett műtárgy és interpretáció. A gyorsulás és a térhasználat átalakulása nem csak az utcát, a múzeumot is megváltoztatta. A lassúság a kortárs kultúra vizuális és mediális kolonizációja felől nézve ódivatú tempó: mintha egy műfaj ellenállna a korszerűségnek, a változásnak. Pedig a lassúság újrafelfedezése és kultúrája 21. századi tudáson alapuló, kritikai gondolat.
Mit jelent ez a múzeumok nyelvére fordítva? Egy múzeumtörténeti folyamatot, amelynek során egy archívum létrehozza tekintélyt parancsoló időtlenségét? Egy módszertani mezőt, amelyben a bemutatási módok állóképszerűsége csendéletet komponál tárgyak, terek és emberek köré? Egy pedagógiai szituációt, amelyben a múzeumélmény gondolkodáson alapul? Az interaktív digitális technológiák, az újmédiumok és a megosztás kultúrájának kereszteződésében a lassulás olyan erény, amely tudáson és bátorságon alapul. Ott, ahol a múzeumi munka épp ezek hiányától szenved, a legmerészebb vállalkozás. Legyen a lassú múzeum az új menő!
Mert van az a tér, amely igényli az elmélyülést, a lassú figyelmet.
Mert van az a kor, amikor a lassulás erény.
Mert van az a tudás, amely igényli a lassulást.
Miként jelennek meg ezek a gondolatok egy folyóirat lapjain? Ahol az enteriőr csendéletté szelídül. Ahol egy fotó elkészítése több órát vagy több napot is igénybe vehet. Ahol nemcsak a tartalom formai leképezése, hanem a munka során tapasztalt emberi viszonyok, a kontextusok és a véletlenek is szerepet kapnak. Ahol a képalkotásban a rom, a töredék, a rejtett részletek láthatósága, a jelentésteli környezet kibontása a módszertani minimum. Ahol a fotózás terepmunkává válik, a képek pedig kikerülnek illusztratív szerepükből.
A 2007 óta megjelenő MúzeumCafé tárgyakról, terekről és emberekről készült képei ma egy archívum részei, amely értelmezhető a láttatni és érteni tanulás archívumaként, a tárgy, a kép, a bútor, az ember és a szöveg komponált architektúrájaként, és olyan kordokumentumként, amelynek mintázata összeolvasható a múzeumtörténettel.
Frazon Zsófia