Képzeljünk el egy egyenlőszárú háromszöget, amelynek kétszer húzott oldalai – tájmisztika ↔ földmisztika ↔ sorsmisztika // tájmágia ↔ földmágia ↔ sorsmágia – egymással oszcilláló (pulzáló, vibráló, rezgő) erőteret hoznak létre.
Képzeljünk el egy kört, ellipszist, gömböt, tojást vagy Möbius-szalagot, amelyeknek kerületén-felületén hasonló érdeklődésű művész-szatellitek keringenek. Ők, amikor éreznek és megértenek: a tájmisztikusok ↔ földmisztikusok ↔ sorsmisztikusok; amikor cselekszenek: a tájmágusok ↔ földmágusok ↔ sorsmágusok.
A szóban forgó képzőművészek Hamvas Béla-i értelemben hiszik, hogy „aki művet csinál, tanúskodik”, s hogy „az ember legyen annak a világnak a tanúja, amely világban él. Ahol valóban él.” Hiszik, hogy a mű a megváltás eszköze. A mű megvalósulni és átvalósulni segít. Mintha magunkban és magunkon a megváltás műveletét alkalmaznánk. Hiszik, hogy „a kép jelzi azt, hogy az ember önmagában milyen erőket táplál, hova és merre koncentrál, milyen hőfokon, azt, hogy mi a vágya, mitől fél, mit kíván, merre megy, mit titkol, és mivel kérkedik?”
Tudva tudják, hogy „a művészet mondja el az ember titkos gondolatait és félelmeit és azt, hogy mire sóvárog, mitől reszket és azt, amerre szédül.” Minden ártó és disztópikus híresztelés ellenére megingathatatlan konoksággal vallják, hogy: „a művészet ébreszti fel azokat az erőket, amelyek az emberiséget kormányozzák. A művészet sokkal fontosabb, mint a tudomány, fontosabb, mint az államhatalom, fontosabb, mint a morál, vagy, mint a vallás. A művészet az a kulcs, amellyel az eszme arra, akit eltakar, visszanyitható. A művészet az, ami az ideálokról elmondja, ami bennük igazán érdekes.”
Tehát a szóban forgó festők és szobrászok természetszemléletében, ember- és jövőképében, valamint vízióiban együtt él: a felfokozott érzelemi kifejezés valóságtorzító hatása a pontos léleklátás érzékenységével; a megigéző varázslat káprázata a beavatottság sejtelmének mindentudásával; a valóságfelettiség lebegő értelme az ősi jelképek súlyos titoknyelvével; a tudatalatti lélekformák a szerves és szervetlen élet alaktársulásaival; a képzelet teremtményei és fantázialényei, valamint az álmok szituációi a szókimondás könyörtelenségével; a kritikai magatartás a beleélés és az azonosulás képességével; a „mysterium tremendum” a „mysterium fascinans”-szal (a megrázó titok a felcsigázó titokkal); a tudattágultság a kozmikus életérzéssel; a gesztusok szabadsága az igazságkeresés logikájával; a biosz a zoéval; az emberi psziché a morál transzcendenciájával.
Ám mindezeken túl a föld- és sorsmisztikusok „miszticizmusának” esszenciális középpontjában mindig az ember áll, akkor is, ha történetesen csak léte valamilyen előzménye- vagy következményeként szerepel a képen. Az a magányos és az a társas lény, akinek van egyéni és közösségi öröme, sorsa, drámája és tragédiája, története és mítosza, nyelve és kultúrája, elrendeltsége és hovatartozása, eretneksége és gonoszsága, jósága és tévedése, Istene és Sátánja, hite és vallástalansága, pokla és mennyországa. Aki mindenkori gondolataival, szavaival, cselekedeteivel és mulasztásaival lesz része az örök anyatermészetnek, a föld és a sors misztériumának. Organikus szemléletüknek tematikailag mindig két latens végpontja van, s ide, a mulandó, azaz a romlandó, illetve az örök, vagyis a romolhatatlan élet természete közé „ékelődik” az esendő, vívódó emberi szellem és lélek, akinek sorsútja alapvetően (mondhatni mindig) kétesélyes.
Valamikor 2009-ben az erdélyi Zabolán megalakult a Krizbai Sándor és Ütő Gusztáv által elképzelt tájmisztika csoport, amely később 2014 táján Krizbai Sándor, Miklós Árpád és Gáspár Gyula részvételével földmisztika csoporttá szerveződött Magyarországon, majd e jelen kiállításon kibővült tagsággal föld- és sorsmisztikusok néven a folytatás reményével mutatkozik be először a közönség előtt.