A kiállítás nagyrészt a ’90-es években készült alkotásokat tartalmaz. A válogatás elsődleges szempontja a műalkotások technikája, tehát fizikai megvalósulásuk anyagi vonatkozása volt. A kiválasztott művek még hordozzák az elmúlt évtizedek művészetének jegyeit, s több szempontból a ’70-es és ’80-as évek művészetének leszármazottai. Még nem viselik a nemzetközi művészeti szcénából megismert műalkotások formáit, a szerző még nem úgy jelenik meg, mint e szcéna aktív résztvevője vagy akár ismerője. Még nem dominál a digitális technológia és telekommunikáció, hiszen abban az évtizedben az ahhoz való hozzáférés szintje messze alatta volt a mainak.
Az alkotók életkora – a kevés kivételtől eltekintve – a művek születése pillanatában a „fiatal”, avagy „kezdő” művész kategóriába illett. A kiállítás rendezésének alapkoncepciója egy személyes élményhez kötődik. A rendező számára a kiállított művek – bár a közelmúlt művészetének termékei -, úgy jelennek meg, mint egy letűnt korszak művészetének emlékei.
Nemcsak azért, mert az alkotók már régen más médiumokat használnak, hanem azért is, mert a műalkotások által felrajzolt kultúrák, valamint az ezen kultúrákra vonatkozó interpretáció – ha tetszik, ha nem -, kissé eltávolítják mai vizuális kultúránktól e műveket. Nem eltaszítják, csak már egyértelműen a múlthoz rendelik.
Kérdés tehát: múzeumot kell csinálnunk nekik? Ez a múzeumalapítási vágy – amennyiben a múzeum felelősen megőriz, feldolgoz, publikál, tehát az elvárható minimumot nyújtja -, az elmúlt évtizedek tartozásai miatt Magyarországon még mindig érvényes szakmai ambíció lehet. A kiállítás tehát remix, mert elemeire bontja a kollekciót, egy csoportot meghatározott szempontok alapján körülhatárol, és azt új módon, mint egy lehetséges múzeum gyűjteményének egyik egységét prezentálja.
Szoboszlai János