Életem több eddigi eseménye is megmutatta már, hogy számomra az emberi kapcsolatoknál nem létezik fontosabb. Most, mikor a vérszerinti családom gyakorlatilag a lányom és én vagyunk, a valódi kérdés a “hogyan tovább” maradt. Lehet-e, kell-e család nélkül élni? Ha nem, segíthet-e, ha magunk köré teremtünk egy népes, ideális, akár az AI által generált rokonságot? Vajon van-e különbség a magunknak megkívánt és a létező emlékek között?
Hogyan működnek a már kanonizálódott, vagy az éppen újonnan felmerülő stratégiák az emlékeink és a múltunk átélésével kapcsolatban. Hogyan és miként emlékezünk? Pótolható-e a hiány? Ha megfogalmazzuk, vizualizáljuk, vajon saját valóságunk részévé válhat-e egy óhajtott személy? Átléphet-e a virtuálisból a belső szféráinkba? Hitelessé válhat-e történetünk, ha fotografikus képekkel próbáljuk igazolni?
Legújabb munkámban az ember teremtő akaratát, a világot felelőtlenül formáló tevékenységét, a fotografikus képbe vetett hitét, s annak a valósághoz való viszonyát járom körül, válaszokat keresve arra az egyre kínosabb kérdésre is, hogy milyenné válnak majd létezésünk keretei ebben az általunk kreált új valóságban.
Gőbölyös Luca