Umbra-képek / Mocsárképek
Gondolatok Az Állatmese (A szőlősben) című kép kapcsán
Egy langyos, gőzös-gázos mocsárvilághoz értünk…
Mesevilág, varázsvilág… Csupa sár és dagonya. Nyers, szenvedélyekkel teli hely ez, a küzdelmek terepe, ahol örök a szépség, a szeretet és a halhatatlanság utáni vágy. Vigyázat, könnyen elsüllyedhetünk! Veszélyes közeg, mégis sajátosan szép és vonzó, sőt, mi több, valamiért otthonosnak mondható. Szilárd, folyékony és légnemű is egyben. A buja zöld, de még inkább egyfajta barna szín, a bomlás színének, az umbrának a birodalma. (A kép szürke alapja titánfehérrel derített természetes umbra.)
Ízlelgessük ezt a szót! Umbra… Az umbra – egyfajta barna, ami egy tört, szivárványon kívüli szín. A halott világ színe. A bomlás színe. Az élő szervezetek anyaga átalakul, minőséget vált – a halál bekövetkeztével. „Pulvis et umbra sumus – Föld pora s árnya leszünk”(Horatius) Az umbra ásványa – kovasav tartalmú barna vasokker (l. Limonit), melyben sok a mangán, s mindig van egy kevés alumínium. Legnagyobb mennyiségben Ciprus szigetén találni. Mit is jelent a latin eredetű szó: kísérő, éjszaka, alvilág, árnyék, árnyékvilág, árnykép, béke, homály, nyugalom, oltalom, sötétség, szellemvilág, váz, védelem, visszavonultság, holtak árnyai, árnyékos hely. Az umbra a festészetben évszázadokon át az árnyék színe. Manapság gyanús, „vörös posztó”.
Valahogy – kellemetlen. Nem túl vidám.
Haladó világunk üvegpalotái, acélszerkezetei elsősorban telített, élénk, spektrumszínekben bővelkedő, elvont díszletek tucatjaira áhítoznak. Vigyázzunk, otthonainkban is elterelőműveletek zajlanak! Minden tárgy, díszlet, ami körülvesz, ezt a célt szolgálja. Másodpercvilágunk így diktál. Kellemes komfortérzetünk fenntartásának konkrét színei és formái vannak, melyek harmóniát színlelnek. Úgy érezzük, hogy csak így tudunk működni. Elterelve, elbódítva, „vidáman” fogyasztva mindent, amit csak elérhetünk. Mert így bírjuk ki… A barnát nehezebben veszi be a gyomor. Ha nem is kellemetlen, de gyanús. Egyesek szerint „szarbarna”. És igaz is. A televény nélkülözhetetlen alapeleme, működtetője.
Nézzük csak: mi történik itt, ahol szitakötők villannak, és időnként kékes ruhát öltenek, hogy szépségükkel elkápráztassák az öreg Rana arvalis-t, amely éppen megpihenni látszik egy pillanatra a sűrű békaszőlős lágy ölén. Vajon mi csalt könnyeket az öreg állat szemébe? Ki ő, mi ő, miféle sóvár alak; szitakötő-szépség koldusa. Aztán – egy pillanat, és már szájában is az elbűvölő kék színű rovar; ropog a szárny és a szitakötő comb. Lassan telik a kétéltű gyomor.
És jaj, mit látunk alant, a sárkánylégy-nimfa (szitakötő lárva) épp egy kis békaporonttyal kívánja oltani éhségét, menekül a többi ijedt csöppség. Nagy a baj, nagy a vész. Buborékvárak emelkednek, szállnak, pattannak. Lassan besötétedik, hogy újra virradjon. Az Állatmese (A szőlősben) című kép – az Umbra-képek/ Mocsárképek munkacímmel ellátott, jelenleg is készülő, laza összefüggésben lévő együttes egyik darabja.
Hajdú Kinga
A mélyből
A 2020-as évek elejétől festői működésem mellett egyre többet rajzolok. Különböző méretekben dolgozva, hol színekkel vegyítve a rajzi eszközöket, hol csak egyszerűen papírra szénnel vagy ceruzával. Ebben önmagában nem volt semmi újdonság; hiszen egész pályámon végigkísért a rajzolás élménye és fontosságának tudata. Mindig nagy kedvvel készítettem elő képeimet a rajzok által. Nagyon sokszor afféle műteremhulladékként fogtam fel a rajzot; éppen ebben az értelemben történt a változás bennem – egy új dolog kezdett el foglalkoztatni. Maga a rajz, mint önálló kifejezési forma kezdett el érdekelni.
Én, aki egész munkásságom során meglehetősen komoly szkepszissel néztem a kortárs művészet posztindusztriális iparággá változását – és a Festészet halála című munkám többszöri megfestésével kezdtem a tevékenységemet, egyre erősebb gyanúval szemléltem azt a képdömpinget, amely minket egyre zajosabb formában körbevesz. Álló képekből is sok van körülöttünk, de a mozgó képek mérhetetlen mennyisége olyan súllyal nehezedik az érzékelésünkre, hogy gyakorlatilag kiolt bennünk minden figyelmet, koncentrációt és minőségérzéket, a hagyományos európai kultúra alapértékeit.
Elkezdtem gondolkodni azon, hogy egy magamfajta régi vágású, idősödő európai művész mit tehet ebben a helyzetben. Egyre jobban felidéződött bennem a sikerorientáltság fölöslegessége, az ambíciók nélküli alkotás lehetőségének kívánatossága, egy olyasfajta szerzői attitűd, mikor a szóban forgó művész a legegyszerűbb és legközvetlenebb művészi eszközökhöz nyúl- a papírhoz, a ceruzához.
Ha már működik bennem a kifejezés vágya, és meg akarom érteni és fogalmazni a körülöttem történő eseményeket, ha már vannak kreatív energiák bennem, és művészi tevékenységemről nem tudok és nem is akarok lemondani, akkor a művészetemben ezt tegyem a lehető legegyszerűbb, legdiszkrétebb, másokat a legkevésbé zavaró módon. Nincs szükségem nagy dobra vernem az ügyeimet, nem kívánom a néző figyelmét egy pillanatra magamhoz vonzani.
A rajzok belső minősége izgat. Tetszik az is, hogy figyelmet kívánnak maguknak; többet, néha sokkal többet, mint az általában elvárható és gazdaságos lenne. Próbálok velük sokáig foglalkozni: sok jelentésréteggel, összetett módon fogalmazok rajzaimban. Amennyiben a néző nem szán rájuk annyi időt, amennyit én ideálisnak éreznék, akkor sincs semmi gond. Nem zavarnak sok vizet – ha úgy tetszik, figyelmen kívül hagyhatók. Ezzel együtt fontos nekem, hogy a számomra elérhető legmagasabb minőségi szemlélettel alkossam meg ezeket a munkákat. Az európai rajzi hagyomány messze menő figyelembevétele alapvető jelentőségű számomra, ugyanúgy, ahogyan a sajátos innovatív lépések beiktatása az alkotói folyamat bizonyos szakaszaiban.
Általában hosszabb ideig foglalkoztatnak bizonyos témák – így a rajzok sorozatokká állnak össze. Így született Az Ember Tragédiája Zichy parafrázis sorozata, a Szentjóby Tamás kalandjai széria, illetve így formálódtak sorozattá a Műhelyek, terepasztalok témakörben alkotott kis rajzok és a Klímaszorongás témakörét körbejáró lapok, valamint mitológiai témájú rajzaim is.
Sok tervem van; szeretném megvalósítani őket.
Kósa János