A távolság valósága

Révész László László tanítványai szemével

2022. február 11. – március 4.
MegnyitóOpening: 2022. február 10. 19:00
MegnyitjaRemarks by: Sugár János
Révész László László majd’ egy éve bekövetkezett halálával befoltozhatatlan rés keletkezett a művészeti oktatásban is. Többen témavezető nélkül maradtak, egy osztály pedig elvesztette a mesterét és az osztály mint szimbólum is értelmezhető, nem csak úgy, mint egy megkülönböztethető karakterrel bíró szellemi közösség.

A kiállítás arra tesz kísérletet, hogy egykori tanítványok munkáin keresztül megpróbálja felmutatni Révész mester sziporkázó intellektusának sokrétűségét.

Résztvevők: Domokos Zoltán, Fudella Annabella, Horváth Marcell Márk, Horváth Judit, Jordán Lili, Kozma Lilla, Kudela Gréta, Laczkó Dani, Lovász Luca, Magyar Dóra, Mihályi Bálint, Pusztai Enikő, Richard Rofrics, Sánta Aliz, Somhegyi Enikő Orsolya, Szécsényi-Szemerédy Judit, Varga Andi, Varga Szabolcs Lajos
A távolság valósága

mottó: a Magyar Akkreditációs Bizottság azzal utasította el RLL egyetemi tanári pályázatát,
hogy nemzetközileg nem elég ismert
– szóbeli közlés az érintetttől

Miután megválaszoltam, el is olvastam a megnyitóra felkérő levelet, melyben a kiállítás munkacíme is szerepelt: A valóság távolsága. Javaslatomra a birtokviszonyt megfordítottuk, és az így keletkezett cím — A távolság valósága — jelentésének holdudvarában már ott dereng a kiállítás témájához egyértelműen kapcsolható aura definíciója, ahogy azt Walter Benjamintól ismerjük: “egyszeri felsejlése valami távolinak, legyen a jelenség bármilyen közel”. Mélyi József fordításának 7. lábjegyzetét elolvasva megtudhatjuk, hogy a távoli, a közeli ellentéteként, a megközelíthetetlen. Az anyagi létezés nem csorbítja azt a távolit, ami feltűnése után a műalkotásban megmarad.

RLL váratlan halála valószínűleg sokakat rádöbbentett arra a banális evidenciára, hogy mennyi mindent meg kellett volna tőle tudni. Akár tanítványként, vagy akár adatokat, kapcsolatokat kutató, összefüggéseket feltárni akaró művészettörténészként. Egyszerűen nem fogja megérteni az utókor a némaságunkat, ahogy mi sem értjük, hogy eleinket, a jelenlétet kihasználva, miért nem faggatta a közeg?

Milyen hasznos volna ma — az utókor, azaz a mi számunkra — az ilyen módon megszerzett tudás, egyrészt, remélhetőleg, személyes értelemben, de főleg tágabb értelemben, árnyaltabb, inspirálóbb, izgalmasabb, egyszóval tanulságosabb összképünk lenne művészpályákról, azok folyamatáról, kapcsolódásairól, többet tudnánk a bennünket megelőző nemzedékek motivációiról.

Mindezek következtében színesebb, és sokkal gazdagabb lenne kortárs kultúrális szókincsünk, több mindenről tudnánk értelmesen beszélni; valamint szakemberként meta-adatokat képezhetnénk ismereteinkből, azaz, úgy is mondhatnánk: Connecting the Dots, és a pontokat összekötve jobb felbontásban, néhány ellentmondást is megértve, egyszóval hasznosabban látnánk a múltunkat.

Ezzel nemcsak a kultúrpolitika által állandóan megszakított folyamatosságot őriznénk meg, mintegy őrlángon tartva, hanem egész egyszerű módon egy jövendő generáció munkáját is segítenénk. Nevetséges, hogy mennyire nem használjuk legfőbb, egyedülálló jellemzőnk, a beszéd elemi médiuma nyújtotta megszólítás lehetőségét.

Ennek hiányában reflektálatlanul, felfedezetlenül, megnevezetlenül maradnak fontos dolgok, a részletek örökre eltűnnek az amnézia homályában. Ez a fajta önsebző szűkkeblűség sajnos magyar hagyomány, hungarikum. Vajon hol lehet ennek a narcisztikus sértettségnek a gyökere?

A lényeg, hogy nehéz túllépni rajta, és ezért történhet meg az, hogy egy komplex és gazdag életmű az alkotó halálával leegyszerűsödik, és ahelyett hogy az interpretatív figyelem kereszttüzében állna, az elszalasztott lehetőségek okozta rossz lelkismeret banalitásába és közhelyeibe simul.

Ez, a leginkább az Attention Deficit Disorder, azaz kóros figyelem-hiányra emlékeztető defekt, többek közt, azon a félreértésen alapszik, hogy a figyelemmel az érintett illetőnek, figyelmünk tárgyának teszünk jót. Tévedés, a figyelem ugyanis nem anyagi természetetű, a kiadással nem veszítünk el semmit, ebből a szempontból pontosan olyan, mint a továbbadott információ. A figyelem ráadásul figyelmet generál, amire figyelnek, arra mások is elkezdenek figyelni.

Most RLL életművére figyelünk. (ide kívánkozik egy rajz, aminek most még csak a címét tudjuk *: Farsangi megnyitó, avagy álarcosbál a RLL szakkörben, ahol a mester szelleme omikront oszt)

A közgondolkodás számára a par excellence művészet a festészet. Nem véletlen, hisz ez a modernizmus alapműfaja, ebben manifesztálódott a legkönnyebben kivitelezhető módon, és a legvilágosabban a változás: hogy az a művésztől függ és nem a megrendelőtől.

Innentől egy festmény, akármilyen legyen is, egy, a tulajdonosát kereső színes felület, hiszen a kép a legkönnyebben birtokolható műtárgy, és elvileg minden kép okvetlenül el szeretne jutni valamikor egy falra, azaz valakinek a birtokába, aki majd a legkülönbözőbb hangulatokban és élethelyzetekben naponta találkozik vele. Nem csupán egy intim környezet része lesz a kép, hanem a birtokos önmeghatározásának is egy fontos eleme, a külvilág fele mutatott arcának része, egy festmény/műtárgy álarca mögül a tulajdonos elárul magáról valamit.

A kép falra kerül, ahol addig — a szakemberek szerint — csak ablakok és tükrök voltak. Egy festmény se nem ablak, se nem tükör, hanem valami más, és ha a megkezdett metaforához tartjuk magunkat, akkor leginkább egy vetített kép lehet; és a vetítő pedig a képpel együtt élő tulajdonos. Ablak is, de nem a valóságra, hanem a megfoghatatlanra, és tükör, amennyiben a birtokosa választotta ki, érezte valamiért annyira a magáénak, hogy kifizette és hazavitte.

Jóllehet maga a kép ugyan mozdulatlan, de a tulajdonosi tekintet él és mozog, és véletlen hangulataitól vezérelt figyelme folyamatosan új jelentéseket tud felfedezni a képben. Mintegy saját létezésével olvassa; hasonlóan, ahogy azt, jó esetben, hozzátatozóinkkal tesszük, de akár hivatkozhatunk a “gazda szeme hízlalja a jószágot” népi bölcsességre. Mindezért időalapúnak is lehet tekinteni egy festményt. Time Based Painting.

RLL estében ez különösen igaz, mert a festészettel párhuzamosan valódi időalapú műfajokban is dolgozott, és ezekben a mozgóképes és performansz munkákban megjelenő narrativitás összhangban áll festményeinek dramaturgiai gondolkodásával. Kezdeményezésére festők szinházának is nevezték akkoriban a performanszot. Festészetének különlegessége, hogy az időalapú médiumokkal szerzett tapasztalatait egy érzéki és gazdag, azaz klasszikus festőiség témájává teszi.

Szuper terjesztő esemény részesei vagyunk, arcmaszkban dacolunk a veszéllyel, és az egyedüli, amit biztonsággal kijelenthetünk: a kiállítás nyomokban RLL-t tartalmaz.

Sugár János


* Pályaműveket elfogadunk.