Sarkvidéki hisztéria

Kortárs finn művészet

2009. February 6. – April 12.
MegnyitóOpening: 2009. February 5. 18:00
MegnyitjákRemarks by: Alanna Heiss, Jari Vilén
KurátorokCurators: Alanna Heiss, Marketta Seppälä
A kiállítás kiindulópontját a finnekkel kapcsolatos kulturális klisék, sztereotípiák jelentik, amelyeket Marko Tapio finn író fogalmazott meg a második világháború utáni időszakban. A kiállítás címét adó kifejezés is tőle származik, neurotikus, irracionális viselkedést jelent, amely a rendkívüli klimatikus kifejezés körülményekhez, a zord éghajlati viszonyokhoz való alkalmazkodás következménye.

A közhely szerint a finnek visszafogott és szótlan emberek (Bertolt Brecht emlékezetes megjegyzése szerint a finnek két nyelven hallgatnak), képtelenek kifejezni érzéseiket, és hiányzik belőlük a társas viselkedés természetes képessége, szemben a tőlük délebbre élő európaiakkal. A finnek egyéb attribútumai is eszünkbe juthatnak: csendesek, nyersek, szeretik a természetet, introvertáltak és hajlamosak sokat inni, miközben barátságosak és megkérdőjelezhetetlenül őszinték. Némely szokásuk olyan furcsa a kívülálló számára, hogy a “sarkvidéki hisztéria” kifejezés nem is tűnik túlzónak.

E jellemzések ismerősek a finnek számára, mivel a nemzeti önkép részeként kollektív elfogadásra leltek. Hogy fér meg mindez a high-tech iparáról és elsőrangú közoktatásáról híres ország képével? Miként egyeztethető össze a globális kapitalizmus rendszerével, amelyben a sikeres részvétel feltétele a jó kommunikációs készség? Miként érvényesülhet a finn visszafogottság – a szerénység, a saját képességek és eredmények lekicsinylése, a kérkedés vádjától való félelem – a kíméletlen szabadpiaci versenyben, ahol az önreklám életfontosságú? És hogyan jelenhet meg mindez a kortárs művészetben, mely egyre kevésbé tűnik alkalmas terepnek a nemzeti önreprezentáció számára?

A finnek képesek őszintén nevetni saját jellegzetességeiken, és ez a finom önirónia csaknem az egész kiállításon végigvonul. Alanna Heiss és Marketta Seppälä, a kiállítás két kurátora bátran használja a finnekkel kapcsolatos közhelyeket. Bemutatják heroikus természetszeretetüket, mint például Tea Mäkipää videóját, amelyben a művész egy rénszarvasnak, Petterinek engedi át a filmezés jogát, vagy Ilkka Halso fantasztikus tájképeit, amelyek a természeti rezervátumok egészen utópisztikus formáját mutatják meg, a talán nem is olyan távoli jövőt, amikor már csak vitrin alatt szemlélhetjük a természetet. Ugyancsak vitrin alatt láthatók Anni Rapinoja tűnékeny szépségű, természetes anyagokból készült ruhadarabjai és cipői. Reijo Kela viszont mintha a saját törékenységét és sérülékenységét állítaná művei (táncelőadásai és videói) középpontjába. A természettel való finom együttélést mutatja be Jari Silomäki folyamatban lévő fénykép-projektje; az idojárás-napló a helyi viszonyokból indul ki, de univerzális témákat dolgoz fel. Pekka Jylhä pedig egy fehér vadnyúl vagy egy kecske segítségével töpreng az élet egzisztencialista rejtélyén.

Nem csak a természet jelenik meg a finn művészetben efféle víziószerű látomásokban, fantasztikus, utópisztikus, pszichedelikus és néha egészen “abnormális” műalkotásokban. Itt még az utópiákat is az elmúlás finom melankóliája lengi körül: egyszerre láthatjuk például Erkki Kurennieminek, a hatvanas évek avantgárd művészének, az elektronikus zene egyik úttörőjének hangszerterveit és Mika Taanila erre reflektáló filmjét. Veli Granö filmjei olyan embereket mutatnak be, akik paranormális, földön kívüli jelenségek bűvöletében élnek: egyik filmje az amatőr rakétatervezőről, Paavo Rahkonenről szól, a másik egy házaspárról, akik mint “csillaglények” élik napjaikat a Föld nevű bolygón. A Pink Twins művészpáros a teret mint vetített építményt formáló, pszichedelikus videó- és hanginstallációt állít ki, míg Sami Sänpäkkilä melankolikus hanginstallációja mintha a finn néplélek legmélyebb regisztereit szólaltatná meg.

A finnek közismert kommunikációs nehézségeit és természetes visszahúzódási hajlamát hivatott ellensúlyozni többek között a Mika Ronkainen dokumentumfilmjében bemutatott ordító férfiak kórusa, a Screaming Men, a gospel finn változata, ahol a húsz évvel ezelőtt alakult kórus tagjai kiordítják magukból a feszültséget, az agressziót. Szintén a feszültség terápiás jellegű levezetésére szolgálnak Tellervo Kalleinen & Oliver Kochta-Kalleinen “panaszkórusai”, amelyeket a világ több pontján szerveztek meg, s amelyek nyomán számtalan önkéntes panaszkórus alakult, többek között Budapesten is.

A mélyen rejlő feszültségek egyik forrása lehet – a zord klímán túl – a finn nyelvi sajátosságként kezelt, de a magyar nyelvben is meglévő “nemtelenség”, amely megjelenik Stiina Saaristo maszkulin és feminin vonásokat és testrészleteket kombináló rajzain és Salla Tykkä videóiban. Ám a legjobban leplezett titkokra is fény derül Markus Copper installációjának tanúsága szerint, amely a Kurszk tengeralattjáró 2000-ben bekövetkezett tragédiájának állít emléket.

A kiállítást elsőként a MOMA – P.S.1 Contemporary Art Center mutatta be a FRAME – Finnish Fund for Art Exchange és az Artists’ Association of Finland közös szervezésében, 2008 nyarán.