Törekvés az idő megállítására. Lehetséges ez?
Maga az eredmény, a technikai kép képes azt a látszatot kelteni, hogy megvalósítható az elképzelés. Persze, a pillanatkép nem tud idealizálni, ezért sokszor mellőztetés lett a sorsa, mint sok olyan találmánynak, amelynek nem volt úgymond közvetlen gyakorlati, társadalmi haszna. Vagy talán azért mellőzték, mert igencsak a tudomány és a művészet határán mozogott.
A művészet eredetével kapcsolatban szintén felfedezhetjük a vetített kép jelentőségét. Plinius említi azt, hogy az egyiptomiak állításával szemben, a Korinthosziaké az elsőbbség és az ember árnyképének körberajzolásával kezdődött az egész, és a kép célja az, hogy hűen hagyja örökül az alakokat. A szerző ezzel feltárja a technikai képteremtés eredetét.
A rómaiaknál találhatjuk meg a „tudomány a társadalom szolgálatában” jelszó első csíráit. Hérón találmánya, az első gőzgép hajtóerejét a nagy sebességgel kiáramló gáz ereje szolgáltatta, előrevetítve a mai rakéták működési elvét, mégis a szórakoztató kellékek tárházába került. A hellén mérnöki tudomány legszellemesebb gondolati kallódtak el különböző szórakoztató, vagy népámító automaták konstruálásával. Ezek közé került a camera obscura is, melynek jelenségét már a Kr. e. 4. században Arisztotelész írta le részleges napfogyatkozás idején. A nap félhold formájú képeit figyelte meg az erdőben, amikor is a fény az összeborult fák közti réseken hatolt át.
Kínában nagyjából ez idő tájt Mo-Ti tanait követő filozófusok pagodák fordított képét látták, amelyet az ablaktáblák résein beszurődő fény vetített rá a falra. Kuo-Sen 1086-ból származó szövegében így ír a jelenségről: és az emberek nem pont ugyanilyenek: kevesen vannak, akiknek gondolatait így vagy úgy nem szűkíti be valami. Milyen gyakran megesik, hogy mindent félreértenek és a hasznosat károsnak,a jót rossznak gondolják. Még rosszabb, ha azt a mi szubjektív objektívnak vélik, vagy megfordítva. Ha az efféle rögzült gondolatoktól nem tudunk megszabadulni, aligha csodálkozhatunk azon, hogy a dolgokat a feje tetejére állítva látjuk.
A kínai tudósok a 12. századra elvesztették optikai képekkel kapcsolatos érdeklődésüket, ez csak a jezsuiták 17. századi megérkezésével, az üveggyártás beindulásával fejlődött tovább.
A 965 és 1038 közt élő Ibn Al Haitham arab tudós aki saját kutatásaira támaszkodott, szintén leírta az optikai kép kivetítésének jelenségét. Könyve, amelyet 1200 körül fordítottak latinra, Európában az optikai vizsgálódások kiindulópontjává vált.
Szemünkben mindennek jelentése van. Közmondásaink során jellemezi működésének sajátosságait.
Hidd, mit szemed lát.
Megáll a szem rajta.
Ki-ki maga szemével lát.
Kinek mi szívében kitetszik szemében.
Mit a szem nem lát, azt hamar elfelejti.
Nyelve helyett szeme szól.
Szem is elsőben a rúton akad fel.
A látás olyan információkat közöl a tárgyakról, amelyet más érzékszerveink nem tudnak visszaadni – a méretükről, formájukról, színükről – ezt az információt a fény közvetíti, a hírnök, amely áthidalja a köztünk és a látott dolgok közti távolságot. A látás a fény és a szem közti interakció eredménye.
A páros érzékszervek nyújtotta információkat az agykéreg dolgozza fel, tehát a szem a tárgyakat nem csak létezésük, de térbeli helyzetük szempontjából is értékeli. A két szemmel való látás során egy adott tárgyról a szem két különböző információt képez. A köztük levő különbség következtében jön létre a térbeliség illúziója. A tér, idő és forma törvényeit nagy lelkesedéssel kutatták a reneszánsz kor művészei, s ennek vonalakkal való megfogalmazását létre is hozták, a perspektívát. Leonardo azt tartotta, hogy ha a festő nem ismeri a meghatározó pontokat, művéből hiányozni fog a domborúság, a plaszticitás, pedig ez a festészet lelke és csúcsa. A tér mélységének illúzióját sikerült vonalak hálójával megteremteni.
A technikai vagy optikai kép problematikája rámutat arra, hogy hogyan kerül kapcsolatba látvány és illúzió, a fikció és a valóság. A kiállítás történeti vonatkozású része a Nekes-gyűjtemény bemutatott tárgyai, eszközei mutatják, mire volt képes az emberi kreativitás akkor, amikor nem állt rendelkezésre más anyag, mint üveg, fa, réz, papír és persze a kísérletező elme. A kép készítésének és befogadásának összetettségére Gordon Walsch gondolatait idézem: „…szemen kívül nem számít például, hogy a májnak három vagy négy lebenye van, vagy a kézen öt ujj, vagy hat, vagy a vese hosszúkás és keskeny, vagy rövid és széles. De ha a szemen ezekhez hasonló változtatást eszközlünk, szinte használhatatlanná válik. Az ember csak korlátozott anyagokból képes látóeszközöket csinálni. A természet pedig olyan anyagokkal ért el sikereket, mint a bor, víz és a zsír, a végeredmény azonban olyan kényes egyensúlyú, hogy nem viseli el, hogyha megbolygatják. Általánosságban kimondható, hogy a gép absztrahál, közeget állít az érkező inger és az érzékelés közé, amely csak másodlagos, mesterséges információt enged át. A telefonon hallott hang, a monitoron látott kép csupán maradék, amely a közölt tartalom közvetítésére még megfelel. Következhet ebből, hogy a régi eszközök tökéletlenek, azonban ezek meglepő hatásokat képesek produkálni, sajátos világokat tárnak fel, kinyitva a fantázia kapuját.”
Optikai eszközöket, lencséket az európai középkor és újkor festőművészei nagy előszeretettel használtak, evvel David Hockney: The Secret Knowledge (Titkos tudás) című könyve behatóan foglalkozik. A módszer azonban nem épült be a köztudatba, talán a korabeli céhes szemlélet akadályozta ezt meg. A vásárokban, népi mulatságokban azonban gyakran vetített képekkel szórakoztatták a közönséget. Mellette állhatott a képmutogató, aki kis emelvényéről pálcával bökött a póznára akasztott vászon képsor megfelelő négyszögére, énekének kíséretével. Ok voltak a templombeli falfreskók, színes ablakok alatti – legenda énekvezetők leszármazottai, a mozisok elődei. Ennek igazságában Babits Mihály verse erősíti meg a kételkedőket. ” A gép sugarát kereken veti, képköre fénylik a sík lepedőn.
Mindjárt, színek, új színek és új alakok lovagolnak a fénymezőn az olcsó s szemnek élvezet összecsodálni e gyors jelenéseket itt.”
Gábor Dénes 1948-ban írta le eljárását, amely két koherens lézerfényből származó fénysugár ütköztetésével magán a fényképezőlemezen rögzíti a térbeliséget, a fázisdifferencia felhasználásával. Eredménye a két hullámfront interferenciájának csíkrendszer-mintázata. Referenciakéve segítségével a lemez mögött előtűnik az eredeti tárgy háromdimenziós képe.
A kortárs művészek közül sokakat inspiráltak a mesterséges képalkotás eszközei és eredményei, amelyekben felismerték a továbbgondolás és megújulás lehetőségét. Azt, hogy a médiaarcheológia világa a kortárs művészetre milyen hatást gyakorolt, milyen új területeket nyitott a kutató energiák és kísérletező kedv számára, kiegészülve az új médiákkal, videó, digitális kamera, a számítógép, eszköztárával tárja fel ez a kiállítás. Leonardo perspektívatana a térinformációnak csak a látszatát kelti, mivel azok egy síkban ábrázolhatóak. A harmadik dimenzió csak látszat, tudatunkban jelenik meg. A holográfia viszont fizikai értelemben vett háromdimenziós képet hoz létre.
A digitális forradalom által létrehozott világ mesterséges tapasztalatok tömegét kínálja a felhasználónak. Olykor úgy tűnik, hogy a fogyasztók számára kívánatosabb a valóságnál, érvényesebb a konkrét világnál. Azonban hiba lenne félnünk az absztrakciótól, hiszen az már régóta létezett, a gépek megjelenése előtt, és az emberi élet sem létezhet nélküle. Hiszen a lényegre egyszerűsíti a dolgok valóságát, így megmutatkoznak annak értékei, különösségei, jelentései, rámutat a lényegre.
„Ha túl sokat nézel a múltba, elveszíted egyik szemed világát. Ha egyáltalán nem nézel a múltba, megvakulsz.” A kiállítás anyaga a reneszánsznak, majd visszahatásának, a barokknak üzeneteit tárja elénk, valamint azt, hogy mindez hogyan talált visszhangra a kortárs művészek körében.
A kötöttségektől és az inkvizíciótól felszabadult ember döbbenetes erejű változást hozott Európa történelmében. A haladás, a technikai-tudományos forradalom is a reneszánsz felvilágosodásának következményeként jött létre. Ma hasonló világban élünk, mint amilyen annak idején, a középkor zárt rendszeréből a szabadság felé kitárulkozó, az önzés és a nacionalizmus felé elmozduló reneszánsz volt.
Kőnig Frigyes